Érdekes dolog felmondani. Amíg az ember nem teszi meg a "nagy lépést", azt gondolja, hogy milyen jó is lesz ez. Elmond majd mindent a főnökének, megmondja a tutit, megváltja a világot. Csupa móka, kacagás és káröröm még akkor is, ha ez utóbbira nem is vagyunk hajlamosak persze.
Aztán eljön a nagy kérdés, hogy "nahát" és mégis miért, mit tehetett volna (mit tehetne!) A CÉG azért, hogy tán mégse.
És ilyenkor jön a meglepetés. Rövidzárlat, sokk, eufemizálás és hirtelen nagy-nagy megértés és jóindulat minden és mindenki iránt, így aztán köntörfalazás, finomítgatás, a csúnya igazságok mellé nagy empátia és főnök biztosítása róla, hogy nahát ez tényleg nem az ő hibájuk...
Na ezért nem vagyok jó a 'szakítás-dologban' sem.
Amikor pedig főnök bejelenti a hírt a többieknek, következő meglepetés(ek). Az egész dologból annyi lesz a hivatalos verzió, hogy az egyetlen oka a dolognak a vidékre költözés, ráadásul egy nő miatt...hogy a főnök ezt tényleg így érti, vagy pedig csak így akarja érteni, soha nem derül ki (persze gondolni sok mindent lehet róla). Ráadásul kiderül, hogy három év után elmenni a legnagyobb szemétség, amit alkalmazott elkövethet, hiszen főnök szerint három év után kezd el termelékeny lenni a programozó-állatfajta. Csak akkor nem kellene évről-évre extra-elismerést osztogatni szóbeli dicséret és/vagy prémium formájában.
